Kisgyermek koromban rémesen hamisan énekeltem, de már akkor is tisztán hallottam saját hangbotlásaimat. Nem is beszélve másokéról, ami kifejezetten sértette a fülemet. Azt mondták, ez ritka adottság, hisz ha valakinek jó a hallása, az rendszerint tisztán is énekel. A hamis hangokat azóta is meghallom, énekelni már nem is próbálok, de balszerencsémre ez a tulajdonságom a prózai beszédre vonatkozóan is kialakult. Fülészeti jellegű kínjaim soha nem látott magasságokba repítettek az O.V. által írott/ felmondott, madridi Katolikus Konferencián elhangzott beszédet olvasva.
A lenyűgöző álszentség már a bevezetőben tetten érhető, amikor szerényen visszautasítja a szokásos, poziciójának szóló laudációt nem mulasztva el, hogy legalább egy fricska erejéig alázza Amerikát, de csak szőrmentén, hisz a fő ellenség ezúttal is a demokratikus Európa, és őt fűti az alig titkolt, soha nem teljesülő revans vágya amiért az Európai Parlamentben az autokratikus magyar átalakulásokat szemlélve nem Magyarországot, hanem a magyar kormányt, elsődlegesen annak liberálisból sejthetően politikai hatalomért konzervatívvá váló miniszterelnökét ekézték.
Az őrtorony
A szónok kevés történelmi ismerettel dicséri a korai (vad) kapitalizmust, mely "a kereszténység nélkül nem jöhetett volna létre" (?!) ugyanakkor a gazdasági világválságot európai méretűvé zsugorítja, és megoldási receptként importálni akarja a “mi” fülkeforradalmi hevületünket, az állandósult lövészárok-ásást (lehetőleg közmunkásokkal) Szent Erzsébet, Puskás Öcsi és Kubala László mögé bújva. Politikai, messianisztikus küldetését “őrtorony” szerepkörben képzeli el, beszédéből kihagyva ezúttal a turul beleiből kibújó koppány népe iránti vonzalmát. Kétségtelen érdemeit a késői Gorbacsovtól düledező kádári szocializmus megroppantásában méltán hangsúlyozza, ismét a soha nem volt kommunizmus frazeologiáját használva, mely egykor arra szolgált, hogy hallgatói a mai magyar baloldalt véletlenül se keverjék az európai, ilyen jellegű pártokkal. Ez mára megváltozott, az európai szocialisták és liberálisok a sátán gyermekeivé váltak.
Az már szinte mellékes, hogy az előadó elegánsan elfelejti – mint rossz gyerek a gyóntatószékben - bevallani, hogy irányadó konzervatív politikusoknak hasonló a nézete, elég csak Barossot, Vivian Redinget említeni a Fidesz mumusai közül, nem is beszélve az e párthoz kapcsolódó szintén kritikus, “megtévedt” médiáról. A beszéd későbbi részében Orbán dicsőíti az ellenzéki véleményt lényegében kiiktató parlamentalizmust, mely lehetővé tette a néha piti pártérdekekkel versus Orbán érdekekkel megtűzdelt új alkotmány/alaptörvény elfogadását, a sarkalatos törvényeket, a fékek és ellensúlyok lebontását (alkotmánybíróság, MNB, media- függetlenség, bírók kényszernyugdíjazása, az adatvédelmi, kisebbségi ombudszmani hivatalok megszüntetése, hogy csak néhányat említsünk).
A magyar miniszterelnök néha valóban szerény, elhallgatja a kormány gazdasági alkalmatlanságát, mely keresztényi szemmel is 500.000 éhező gyermekhez, 3 millió szegénységben élőhöz és több tízezer hazáját elhagyó “kitántorgóhoz” vezetett, nem beszélve az új rabszolgaságról: a közmunkásokról. Nem véletlen, hogy a hetente- havonta átalakított alaptörvényből kihagyták a munkához való jogot. Orbán szerint a keresztény Európa nem engedte volna meg, hogy az emberek eladósodjanak, elfelejtve a bankokon kívül az egyén és az állam felelősségét. Visszasírja azt az időt, amikor a kölcsönök forgalmát egyházi emberek hagyták jóvá, elfelejtve, vagy nem is ismerve az Istentől fő értékként ránk hagyott szabad akaratot. Orbán radikális átszervezést is igér és ehhez viszonyítva bagatell dologként említi a strukturális átalakítást. Csak nem festik már a fehér lovat ?
Ezen akar a neofita fideszvezér változtatni, pláne mióta rájöttek, hogy a polgári köröknél is hatásosabban működnek a plébániakörök és némi állami szubvencióért a vasárnapi szentbeszédekben burkolt, vagy nagyon is direkt módon a papok helyes politikai irányba is hajlamosak terelgetni a nyájat.
“A munka, család, hitel, nemzet mint fontos dolgok eloldódtak attól az erkölcsi alaptól amelyet a kereszténység jelent. Magyarországon az emberek 95%-a vallja magát valamely felekezethez tartozónak, de csupán 14% jár rendszeresen templomba” - mondja a vendégkeresztény. Ezen akar a neofita fideszvezér változtatni, pláne mióta rájöttek, hogy a polgári köröknél is hatásosabban működnek a plébániakörök és némi állami szubvencióért a vasárnapi szentbeszédekben burkolt, vagy nagyon is direkt módon a papok helyes politikai irányba is hajlamosak terelgetni a nyájat. Aztán jön az Orbán-féle megszokott csúsztatás és az “itt a piros, hol a piros” technikával az uzsorások bűnös bélyege ott virít a bankárok, szocialisták, a liberálisok, egyszóval a mai Európa homlokán. Azt elfelejti megemlíteni, hogy szeretett hazájának évente euro-százmilliárdokba kerül az unortodox gazdaságpolitika, és az a törekvés, hogy az IMF- Európai Bizottság a hiteltárgyalások velejárójaként ne rendezhesse észszerűvé a populista nacionalisták kezében összekeveredett hamiskártyákat. (“ne azt nézzék, hogy mit mondok, hanem hogy mit teszek- O.V.)
"Mélyen keresztény alapozású"
A beszéd utolsó szakaszában büszkén kérkedik vele, hogy a szerinte is inkább közömbös honfitársai torkán lenyomta/ták a “mélyen keresztény alapozású alkotmányt” és ez példa lehet minden diktátor, nemzetmentő előtt. Némi bájos együgyűség után, melyet ismét az vált ki a szónokból, hogy miként válhatott a remekmívű alaptörvény (asztalostul, kerényistül, gulyás gergelyestül) az európai baloldal (súlyos amnézia: a Velencei Bizottság döntéseit, és az európai konzervatívok hasoló megnyilvánulásait illetően) céltáblájává. Elrejti bibliai jobb és bal orcáját és harcba hív, bevallva/kikottyantva, hogy Ő ezt a harcot (rapidan csökkenő számú-szerk.) övéivel még élvezi is. Aki a YouTube-on látta ádámcsutkája ugrálását, nyakkendőjének rángatását, az ez utóbbiakat legalább is kétségbe vonja, de megérti azt a leplezetlen negatív érzelemhullámot melyet az Európai Parlamentre zúdít.
Végül az orbánizmus végső sikerének záloga - melyet keresztényi szeretettel kínál a spanyoloknak - a személyes példaadás: ennek jellemzésére kölcsönzi Szent Pál korinthusiakhoz írott első levelét:
„Amit most mondunk, azt komolyan kell venni, vagyis olyan politikára és olyan vezetőkre van szükség, akiknek a kultúrája arra épül, hogy nem irigykedik, nem kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Ha ezt nem tudjuk a magunkévá tenni, sosem lesz többségünk az európai politikában. Ez a legnehezebb a politika világában, de, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem látok más utat a politikában sem, amely ne a kárhozathoz vagy a bukáshoz vezetne. Járjunk hát ezen az úton, kedves Testvéreim!”
Akik ott ültek, nem ismerik közelről az előadót, de én azt mondom: Pávatáncos, hagyd békén a hitemet!