Minden ment a maga útján, ahogy megszoktuk a rendvédelmisek-, az egyetemi hallgatók-, a tanárok-, és a rezidensek tüntetéseinél. Először merev elutasítás -ez Kávé habitusából egyenesen következik- majd ha látszik, hogy nem lehet csípőből tüzelve elsöpörni az egészet, akkor jön a látszattárgyalás valamilyik famulussal -el lehet menni államtitkárig, vagy akár miniszterig is- a Kedves Vezető közben eltűnik, és a sosem kerek kerekasztaltárgyalások során kifinomult módszerekkel éket vernek a tiltakozók közé. Ha egészen elül a vihar -ellobban a félázsiai szalmaláng- akkor jön az ejnye-bejnye; a tűzoltóság belelényegül a katasztrófavédelembe, egyetemista, főiskolás csak úrigyerek lehet, de onnan is csak módjával, mert drasztikusan csökkenteni kell a létszámot. A hahásokat támogató tanárok is jól megkapták, lassan a föld nyeli el a nemtetsző felsőoktatási intézményeket, végül csak az egyre terebélyesedő Navracsics-féle janicsárképző marad. És hamár a fővárosi középfokú egészségügyi képzés bázisműhelyének szétverésénél tartunk, fínoman átvezetjük a dolgot a Kávé torkán megakadt utoló szálkáig a feketeruhás nővérmozgalomig és annak elindítójáig.
Ki hitte, hogy akik tűrték Kökényt, Molnárt, Horváth és Cser Ágnest, Szócskával megfejelve, akik elnézték a fővárosi kózházak bedarálását, a rokkantak megalázását, az egészségügyre fordított kiadások folyamatos megnyírbálását azok közül egy, egyszerre csak azt mondja, hogy elég! Elég a betegek miatt, elég maguk miatt, és elég a jövőtlenség miatt. A csendes elég veszedelmesebb volt, mint a hangos ordibálás, és aki kimondta még ráadásul inkább hasonlítható Szent Johannához, mint a kommunista propaganda Zojájához. És megtörtént a lehetetlen, a nővér igazságkereső szavai, az őt megalázó, tőle szabaduni akaró kisérletek csak olajként táplálták a tűzet, mely a május 12.-ei tüntetéshez vezetett. Itt ezrek fütyülték ki a hajladozó Zombor Gábor államtitkárt, aki egyetértett a felvonulókkal és személyes oltalma alá helyezte Johannát, akarom mondani Sándor Máriát. Persze, hogy volt más forgatókönyv is, ezt jelezte Cser Ágnes szánalmas kísérlete, meg az, hogy a feketeruhások ellentéteként vonultatták a fehéreket, akik a turpisságot nem is fogták fel. A történtek hatására a csúcsminiszter memóriája -a ki nem fizetett bérek vonatkozásában- nagyot javult. A Magyar Szakdolgozói Kamara pedig igyekezett átvenni a kezdeményezést, lásd anno HÖOK—HaHa vézércsel, és benyomták a sakkóra indítógombját is.
Amikor azt gondolták, hogy az ellen már elhasznált minden időt, a Budapesten élő Sándor Máriának levelet hozott a posta. Málenkíj etikai eljárás Zala megyében, melyet Dr Balog Z. vagy Dr Balogh Z. kezdeményezett. Először nem is lehetett tudni melyik jeles férfiú; a felsőközép, vagy az alsóközép végrehajtó írta a beiratot. Az Úrnak van humora, tartja a mondás. A válasz azonban nem volt megfelelően johannás, Mária nem a koncepciózus vallatók előtt jelent meg, hanem a nyilvánossághoz fordult. Szavai nem maradtak visszhang nélküliek. Másnap reggel már megjelent a neten a visszavonás ténye (ezúttal a dokumentum fényképe nélkül), és este az Egyenes Beszéd-ben Kálmán Olga megint bebizonyította, hogy nagyon ért ahhoz amit csinál, mert pár egyszerű de következetes kérdése a napnál is fényesebben bebizonyította az alsóközép férfiú szánalmas bornírtságát ebben a témában. Érvei között éppúgy szerepelt áldozata személyes sértődöttsége, mint politikai manipuláltsága, saját három gyereke és magamaga testi épségéért érzett aggodalom megosztása a nézővel, és a nővérek becsületének védelme Máriától. A felvétel kórtünet és kortünet. Közben a szakdolozói kamara elnöke még arra is próbált vigyázni, hogy ne szítsa tovább a szimpátiát a nővér mellett. Ez a net igazán leleplező és veszélyes. Nem volt véletlen a netadó kávéi gondolata. Legyen intő példa Mária esete. Kávé nem tud veszíteni. Ezúttal mégsem sikerült felvarrni a skarlát betűt a fekete ruhára. De a balogoknak, a baloghoknak és a deutschoknak erős gyomra és nagy munkabírása van. Ezért tartják őket.
