Sokat aggódhatott az alaptörvény legfőbb őre miniszterelnöki megbizatása miatt, hiszen joggal gondolhatta, ha már mindenütt állnak a kellő méretű alaptörvényasztalok, ha az ecsetelés eredményeként vízióinak megfelelően megszülettek -a Louvre által még nem igényelt- festmények, ha a vatera már telítődött a diákoknak kiosztott alaptörvényekkel, ha a kövérbetűkkel aláírt példányok iránt sincs kellő igény, még hetvenéves korára apanázs nélkül marad. De nyugi, nyugi! A gránit negyedszer is vésésre kerül, mert a kétharmad rájött "valami van, de nem az igazi".
A kétharmad zokon vette, hogy bár a Kedves Vezető (KáVé) a választási regisztrációt ünnepi beszédében mindnyájunk karácsonyfája alá helyezte, az Alkotmánybíróság (AB) mégis kipöccintette onnan. És még ha csak ez lett volna, de az AB egy sor törvényt alkotmányellenesnek talált, és mivel jogállamban élünk, ezeket a kormány jogász korifeusai aprólékos műgonddal sarkalatosságuktól megtisztítva 15 oldalban -az előterjesztés szerint- visszaszuszakolják a gránitba. Olyan semmiségekről van szó, mint a család szűkített fogalma (csak házasság, illetve szülő-gyerek viszony), a hallgatókkal való tárgyalás részét képező röghözkötés becsempészése az emberi alapjogokba, a hajléktalanság kriminalizálása, a választási kampány média-szabályozásának egyenlőség deficitje, a felsőoktatási intézmények gazdálkodásának kormány alá rendelése, az egyházi status elnyerésének politikai eldöntése, a Kúria elnökének és a legfőbb ügyésznek peráthelyezési és testülethez fordulási jogosítványai, hogy csak a fontosabbakat említsem a visszakukázottak közül. Már a dá-dá kategóriájába tartozik az alkotmánybíróság taláros testületének nanorobotokkal való helyettesítése, mivel a módosítások tartalmi részének vizsgálatától ezentúl szigorúan megkímélnék őket, és csak a formai, eljárási szempontokkal bíbelődhetnének kicsinykét. A fricska a nózira pedig az lett, hogy a rendszerváltástól napjainkig terjedő alkotmánybírósági határozatok precedensként való alkalmazása legalább annyira tiltottá válik, mint az a bizonyos piros alma a Paradicsomban.
A kétharmad minden tagja által szignált tervezet láttán a vészharangok legott megkondultak; a Simortalanítás utáni utolsó fékellensúly hajdan megtámadhatatlannak hitt vezérhajóját is eltalálta az össze-vissza cirkáló őrnaszád vízalatti torpedója. Kávé kapitány önérzetén ejtett csorbáért súlyos árat fizethet a demokráciából autokráciába, onnan ...... tartó ország. Az Eötvös Károly Intézet, a Magyar Helsinki Bizottság kiáltvánnyal fordult a képviselőkhöz, hogy ne írják alá a demokrácia rombadöntését. Az alkotmányjogászok is felemelték a szavukat és Paul Krugmannek a Nobel-díjas közgazdásznak a New York Times oldalán vezetett blogjában megszólalt Kim Lane Scheppele professzor a Pincerton Egyetem Magyarország-szakértője: mérgezőhulladék lerakónak titulálva a módosítást, Szabó Máté az alapvető jogok biztosa a köztársasági elnökhöz fordult utoló mentsvárként, hogy ne írja alá az alaptörvény 4,0-t, hisz annak belső ellentmondásai veszélyeztetik az államszervezet demokratikus működését. Áder János élete legsúlyosabb döntése előtt áll, felelőssége valóban történelmi! A ius cogens-től (nemzetközi jog alapnormái) egyetlen állam, még Orbánia sem térhet el. Lehetőségeit és felelősségét van kivel megbeszélni: a családi asztalnál ül a volt alkotmánybíró, az ENSZ hágai Nemzetközi Bíróságának volt bírája, a humanitárius és emberi jogok szakavatott nemzetközi jogász professzora, az apósa. De ott figyel az öt évig brüsszeli levegőt szívott jogász felesége és főleg legnagyobb lánya, aki szintén jogász. Az ő jövőjéről is dönt, az ő szemébe is tudni kell nézni. Vajon felvállalja Márió szerepét és megállítja a sötétség előrenyomulását? Fiókban marad a toll?
