A nyolcszögletű kerekerdő lakói a bükkös és fenyves találkozásánál fekvő réten szoktak összeseregleni. Hívogatóul a zajgó hangja szolgál, ami föld alatt, vízben és a levegőben szétkergeti az addig uralkodó csendet.. A mátyásmadár azelőtt, napi kedvétől függően, hol ölyvsikoltással, hol kopócsaholással rémítette barátait, de három lombhullatás óta már csak a páva rikácsoló hangját utánozza, az pedig olyan, mintha az ördög szólna. Még az öreg rókának is torkán akadt a csirkecsont, és íjedtében a bölcs bagoly is leejtette csőréről a szemüvegét. Amikor már minden állat és madár ott tolongott az ezeréves borzas fenyő lábánál, megjelent a hang valódi tulajdonosa, a kerekerdő királya, és lassú pávatáncba kezdett, melyhez zenei aláfestésként dalolászott is. A produkció befejezését dörgő taps fogadta, részint mert abbahagyta, részint mert legyezőszerűen széttárt tollazata mögött szoros félkörívben felsorakoztak a gorillák.
Különben is kivételesen izgatott mormogás töltötte be a tisztást, mert közeledett a negyedik lombhullatás ideje, amikor új király választható. Az elégedetlenkedők leginkább egymás harapdálásával voltak elfoglalva, hogy ezáltal közelebb kerüljenek az ősfenyőhöz, mely alatt a legzöldebb a fű, és a legtisztább a forrásvíz. A nagy szavazás előtt - a páva számára kedvező kimenetel érdekében - a közeli halastavat is a hegyvidékhez csatolták, és ahol nagyobb hangyaboly emelkedett ki az avarból, ott a dolgozók az északi, a katonák meg a déli sokadalom tagjai lettek, mert a tátogó halakkal ellentétben a szorgos hangyák nem nagyon szívlelték a kívül fényeset, és egyre csak azt hajtogatták, hogy mégiscsak az oroszlán az állatok királya.
De még a negyedik lombhullatás előtt történt valami, ami fenekestől felforgatta az ottélők nyugalmát. A Kék Folyó Völgyében jobblétre szenderült egy falkavezér, akinek helyét pótolni írta elő a vadon törvénye. A páva megbízottjai, a rókák, nagy ravaszan a rókavárak alagútjain keresztül szállították lompos farkukon a vakondokat szavazni. Fizetségképpen kaptak némi elemózsiát. Az egyik rókának azonban a nagy terheléstől leszakadt a farka, és óvatlanul, jajveszékelve szaladt az öreg rókához. Éppen arra járt a farkas, aki kihallgatta a siránkozást a túl sok és túl nehéz vakondokról, és a beszélgetést rögzítette -a mesékbe frissen belopakodó- okostelefonján. Egy szó, mint száz a dolog kitudódott. A harkály mindent kikopogott, a szentjánosbogarak morzejelekkel továbbították a szenzációt. A kígyók elkergették a panasszal előhozakodó farkasokat, de a bölcs kényszerbagoly szégyenszemre ismételni rendelte el voksolást. A rókák nyertek, de a hírük rosszabb lett, mint a mézeskalácsember bekebelezése idején. Az árnyék meg egyre nőtt, és rávetült őpávaságára is, na és persze az összes vörhenyesre. A farkasok győzelmesen vonítottak a sziklacsúcson. De a holló meséje óta még az ember is tudja, hogy a róka eszét nem szabad lebecsülni!
Telt, múlt az idő, na nem sok, de épp elég arra, hogyha nem is a róka, de egy gyík farka kinőjön, és megszületett a megoldás. Maguk a vakondok vitték a mesefilmet a farkashoz, aki fogta, és hamm bekapta, mint a Piroskában a nagymamát. Aztán óvatoskodva kiköpte, elküldte a csőrmesternek, és a harkálynak is. A harkály meg kikopogta. Ekkor a vakond csészényire nyitotta mákszemnyi szemeit, és azt mondta: a mesét a farkas kérte, sőt rendelte karácsonyi ajándékként a kisfarkasoknak. Ők, a vakondok, maguk készítették a mesét. A harkályt sztyeppés vidékre száműzték, a karrierjének Schitt lett, a farkasok kínjukban röfögtek, az öreg róka meg pávatollas kalapot kapott valakitől ajándékba. Az meg senkinek nem jutott eszébe, hogy a vakond nem is lát!
