Kedves Testvéreim!
"Szent István király intelmei ma is időszerűek. Közülük az első a katolikus hit megőrzésére vonatkozik."Így kezdődött körleveletek 2009-ben, amikor felemeltétek szavatokat, és ezzel irányt mutattatok a híveknek az "ősmagyar szinkretizmus", úgy is mondhatnánk: ősmagyarkodó színkretenizmus ellen.
Később azonban, amikor Kávé beszédeiben mindennapos jelenséggé váltak a püspöki levélben elmarasztaltak, nem hallattátok többé hangotokat. És némák maradtatok a parlamenti sámántánc és az ópusztaszeri törzsfőnökbeszéd idején is. Abban a szónoklatban pedig a Kedves Vezető keverte a turulból való kiáradásunkat a Jó Pásztor juhaiért érzett felelősséggel. Beszédéből úgy sejlett, hogy a juhokat nem a Fiú, hanem ő maga gyűjtögeti, de kis szerepcserék nagy embereknél nem számítanak. Ezen hozzáállásnak -a körlevelet kiindulópontként tekintve- volt előzménye (térdre, csuhások, cápalátogatás) és utózmánya is (Jézus Krisztus nevében tapsot kérek). Ezek ellen a történések ellen tapasztalt tiltakozáshiány vezetett az ópusztaszeri zavarosba, és még onnan is tovább. Hívőként egyre inkább úgy éreztem, hogy lassan elhomályosul a II. Vatikáni Zsinat útmutatása -a díszlovas vezette KDNP hathatós segítségével-, mely a "Gaudium et spes"-ben a következőket hirdeti: "az egyház semmiképpen nem keveredik össze a politikai közösséggel, s nem is kötődik semmiféle politikai rendszerhez". Ha a politikát a közjó szolgálatának tekintjük -bárcsak annak tekintené mindenki-, akkor Nektek az éhező gyerekek, a megalázott közmunkások és a kitaszított hajléktalanok képviseletében kellene megnyilvánulni. Az egyház lojalitását nem határozhatja meg a visszaadott ingatlanok száma, de még a rapszodikusan csurrantott pénzadományok sem.
Körlevelem azonban nem született volna meg Hozzátok, ha a Strasbourgban működő Emberi Jogok Európai Bírósága elsőfokú ítélete körüli cirkuszban kiálltatok volna a hitünkből egyértelműen következő egyedüli helyes magatartás mellett. Nem abban a kérdésben kellett volna Kávét kiigazítani, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága Strasbourgban székel és nem Brüsszelben, és abban sem, hogy semmi köze az Unióhoz, hanem éppen attól független, mert ez nem a Ti dolgotok, kedves testvéreim.
Nektek a Biblia alapján Káinra kellett volna hivatkozni, akit Isten megjelölt, hogy a szörnyű testvérgyilkosság után se merje senki megölni. Ahogy II János Pál tanít az "Evangelium Vitaeben": Isten azonban, aki akkor is irgalmas, amikor büntet, „jelet tett Káinra, hogy meg ne ölje őt senki, aki találkozik vele”4,15). A jel tehát nem arra szolgál, hogy kiszolgáltassa az emberi bosszúnak, hanem hogy oltalmazza és megvédje azoktól, akik meg akarnák ölni, hogy megbosszulják Ábel halálát. Még a gyilkos sem veszíti el személyi méltóságát, s erről maga Isten kezeskedik. S éppen ebben mutatkozik meg Isten irgalmas igazságosságának látszólag ellentmondásos misztériuma, miként Szent Ambrus írja: „Miután megtörtént a testvérgyilkosság, azaz a legnagyobb gaztett, abban a pillanatban, amikor belépett a bűn, érvénybe kellett lépnie az isteni irgalmasság törvényének, mert ha a bosszú azonnal lesújt a vétkesre, az emberek sem tanúsítottak volna a büntetésben türelmet vagy mérsékletet, hanem azonnal rárontottak volna a bűnösre. ... Isten elűzi arca elől Káint, elszakítva szüleitől számkivetésbe küldi, hogy az emberi környezettől távol, vadállatok között éljen. Mindazonáltal Isten nem akarta halállal büntetni a gyilkosságot, mert a gyilkos halálánál jobban akarta a bűnös bűnbánatát.”[39]
De a Szent Pápa tanít a "Dives in misericordia" című enciklikájában is, amikor ezt írja: Ebbe az irányba vezet minket (irgalmasság-szerk) a II. Vatikáni Zsinat is, amikor ismételten sürgeti a világ emberiesebbé tételét[127], és ezt a mai Egyház feladatai közé sorolja. Az ember világa azonban csak akkor tehető emberiesebbé, ha a sokféle kapcsolat mindegyikében az igazságossággal együtt az „irgalmas szeretet”, az Evangélium messiási üzenete is érvényesül... Az irgalom a megbocsátásban ölt testet. Mert ha a világot megfosztanánk a megbocsátástól, nem maradna egyéb, mint a rideg és tekintet nélküli igazságosság, melyre hivatkozva mindenki a saját jogait védené a többiekkel szemben, s közben az emberben lappangó sokformájú önzés az életet és az emberi közösséget olyanná formálná, melyben a hatalmasok elnyomják a gyengéket, és mindenki mindenkinek ellensége. „Miképpen mi is megbocsátunk”.
Hitünk krisztusi alapjait megvédeni számotokra nem lehetőség, hanem kötelesség, kedves testvéreim! Az egyház elöljáróinak szégyellnivaló történelmi zsákutcái elég figyelmeztetésül kell hogy szolgáljanak. („Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak” /Mt 22,14/). És ha a szó nem jön könnyen az ajkatokra, akkor az újabb kávéi megszólalás már sürgető kötelességgé teszi azt. Mert a hallgatás eddig is súlyos mulasztás volt, de az újabb blaszfémikus kávéi mondás fényében már bűn. Heti rádiószózatában ország-világ előtt ez jött ki belőle: "a halálbüntetés megérne egy misét". Vajon tudja, mit beszél? A blaszfémián és a gondolatficamon kívül a mondás eredete is érdekes; minden aligkultúrált ember ismeri Európában: a hugenotta IV. Henriktől származik -Párizs megér egy misét- jelképe a meggyöződés nélküli, érdekből vallott hitnek. Micsoda önleleplező parafrázis!
