Szétforgácsol minket újra és újra a hatalom, bejáratott fejszéje pillanatok alatt vastag aprítékkal borítja be a földet. Ez a lepel télére tán megvédi a lenn szunnyadó, soron következő magot, de fává az sem érik. Magától esik darabjaira csemete korában.
Ahogy távolodunk a Magyar Köztársaságtól és megérkezünk az illiberális tekintélyelvű egyszemélyi hatalomhoz, az út mentén ott sorjáznak a kiszáradt hajtások, megannyi intő jel, hogy rájöhessünk, balsorsunkat csak mi téphetjük végre szét.
A legnaivabbak 2010-ben arról álmodoztak, hogy a kétharmados, narancsos győzelem után jön a kiegyezés, -az Unió nyújtotta pénzügyi segítség biztonságában- a nyugodt építkezés. De a már többszörösen bukott Kávé centrális erőtere nem ezt a jövőt szánta nekünk. Hozzákezdtek a fékek és ellensúlyok szisztematikus lebontásához, az urambátyám-magyarország feltámasztásához, ahol a tehetség hátrány, a szolgalelkűség talentum, a törvénykezés szemfényvesztés, mely megalapozza, hogy a fideszmagyarban az enyém után is az "enyém" következzen. A "tiedből" elvették a magánnyugdíjpénztári vagyont, a rendvédelmisek korkedvezményét, a fogyatékos emberek járadékát, a szegények levegőjét, etc. A megkaparintott propagandagépezet -a közszolgálatinak hazudott televizión, és a híreket monopoliumként szolgáltató MTI-n keresztül- szorgalmasan és fáradhatatlanul mosta át az emberek agyát napi rendszerességgel és orwelli precizitással. A szocializmusban kétszeresen megalázott egyházak -egyfelől a népköztársaság elnyomó rendszere által, másfelől a saját, III/III-as vezetőik gerinctelensége által- ezúttal is többségükben elfogadták a hektikusan csurgatott júdáspénzt a rendszer elvtelen kiszolgálása fejében.
A demokratikus ellenzék pártjai nem értették, vagy még inkább nem akarták felfogni történelmi küldetésüket, és az emberek tapintható akarata ellenére az összefogás helyett vackukat csinosították és sebeiket nyalogatták. Mint az angol népmesében a két kismalac, akiket bekapott a farkas. A 25. órában aztán jól összefogtak a farkas gyomrában.
De volt még egy esély, az utolsó, a civil szerveződés. Sorstragédiánkban is humoros, hogy ezt nemcivilek, a rendvédelmi dolgozók és a bátor tűzoltók kezdeményezték, az állampolgárok egyre nagyobb támogató aktivitása mellett. A kávéi hatalom forgácsprogramja -a belügyminiszter vezetésével- sikerrel vizsgázott. Először a szakszervezetek mentek egymás torkának, majd a bohócforradalom két vezetője, a történelmileg legalkalmatlanabb pillanatban kenyértörésre vitte a kettejük közti mittudjukmit. A remény hamvába halt. A nép passzivitásba süllyedt, a választásokon nyertes kétharmados kisebbség úgy tűnt, szabadon garázdálkodhat.
Aztán jött a röghözkötés, a falanszteroktatás nyitánya, és megmozdultak az egyetemisták és a középiskolások. A bohócforradalomnál jól bevált forgatókönyvön itt sem kellett változtatni; a belső diákárulók, a semlegesnek tűnő, de finoman manipuláló, a hatalomnak mélyen elkötelezett rektorhelyettes összjátéka itt is kioltotta a szabadság lángját. A hahások deklarált politikusellenessége (politika=közélet) pedig akaratlanul az elnyomók gyors győzelmét szolgálta, még akkor is, ha a balliberális pártelit nagyrésze alkalmatlan vagy leszerepelt káderekből állt.
A harmadik feltámadás a főváros lakosságának volt köszönhető, ennek leverése a csalárdul utolsó pillanat után megváltoztatott választási törvénnyel -a régivel nem lett volna narancsos többség a fővárosi közgyűlésben- és a pártok szemérmetlen liliputi hatalomharcával vált teljessé. A botrányos ellenfőpolgármester állítás után csak a legelszántabb demokraták voksoltak, befogott orral, két hányás között.
Hiába apadt a 2006-os létszámra a fidesz támogatottsága, a gúzsbakötött külföldön dolgozók és tanulók szavazathiánya, az ellenőrizhetetlen átjelentkezések, a sok-mindennel delejezett külhoni magyarok szavazata meghozta a hármas győzelmet.
Aki viszont nyitott füllel járt az utcán, az tudta, hogy közeledik az elégvolt. Ezt a Pakson-Putyinon hizlalt szunnyadó elégedetlenséget hozta felszínre a hatalom legfelsőbb köreit érintő korrupciós botrány, a kormányzat hazugságcunamijával, amikor a volt kollégiumi szabatársak és csicskásaik az Amerikai Egyesült Államok ellen is "kivonták a kardot" az Európai Unió után. A kitiltott többi öt személyről (vagy csak valamelyikéről?) a figyelemelterelő manővereket Vida Ildikónak kellett eljátszania, ki-beutazással, bejelentkezés nélküli, -sztárügyvéddel kisért!- követség előtti sertepertéléssel, porig magaalázással. A figyelemelterelés más utakon is megindult; internetadó, vasárnapi álszentcsaládos "Tescó-stop", maradék-magánnyugdíj einstandolás. A helyzet abszurditását jelzi, hogy a vészhelyzetben talán Kávé-közelbe nem jutó politológus az atv egyik műsorában küldte a kormányzatnak stratégiai tanácsait.
És jöttek a tüntetések! Százezresek! És az összehívók mellékesek! Valakik összehívták volna mindenképpen, a lényeg az volt, hogy az illetők ne legyenek a jelenlegi politikusi garnitúra tagjai. Az első netadó-ellenes tüntetés szervezője Gulyás Balázs nagyjából megértette ezt, azt is láthatóan felfogta, hogy széleskörű összefogás kell a továbblépéshez, ahogy a tüntetés is azért volt sikeres, mert minden korosztály, mindenféle demokrata ott menetelt. Aki jelen volt, tudja, hogy a jelszavak kisebbik fele szólt az internetről. Aztán jött a második, a "Közfelháborodás Napja", amikor mindnyájan újra elmentünk a hívó szóra. Mert nem szabad hogy megismétlődjék a múlt. Nem szabad hinni az egyenlőre visszavonom, kétkettőre bevezetem kávéi pávatáncnak, nem szabad, hogy csituljon a jogos harag. Nemes Balázs és Dabóczy Mihály értette ezt, nem akartak többnek látszani, mint amik. De sokan nem értették. Nem értette a tiszteletreméltó Horváth András, aki abban a szerepzavarban szenved, hogy a Watergate-ügy kirobbantója, Bob Woodward, vagy Carl Bernstein egyben Nixon utódaspiránsai is voltak. Hosszan, minimális szónoki talentum nélkül rekedtre kiabálta magát -mindkét alkalommal-, és az LMP jelvényéhez hűen, kissé még mindig védte a miniszterelnököt, a legfőbb felelőst. Ugyancsak újrázott a második tüntetésen Várady Zsolt is, aki túlságosan is vezetői szintre pozicionálta magát. Vágó Gábor politikusi visszatérése se felhőtlen öröm, nem segítette a kritikus helyzetben annó a demokratikus ellenzék esélyeit. Vákum maradt utána. Aki legjobban megijesztett, az Kertész Luca volt. Úgy tűnt, mintha nem is tudna az előttük pár nappal volt tüntetésről, főleg annak főszervezőjéről, akivel egy stúdió-előszobában várakozott. Csapatuk -szerencse, hogy nem élcsapat- országos szervezkedésbe kezd- mondta, semmi párt és semmi 25 év! Pedig mi nem kértük őket, hogy ők vezessenek! Vagy nem biztos, hogy őket kérjük. És mi nem biztos, hogy mindent ki akarunk dobni, sőt fel szeretnénk használni sokmindent -nem sokmindenkit!-, jusson eszébe a Ha-Ha, a Milla, a Szolidaritás. Nem szégyen tanulni!
Nem akarok "ünneprontó" lenni, de nem baszhatjuk ronthatjuk el ismét. Még az Unióban vagyunk, még az USA is figyel ránk, de csak mi tudjuk megcsinálni! Senkiről sem mondhatunk le! Az illiberális kaloda egyre szűkebb, ne engedjük el a pillanatot!
