Magyarországon a politikusok botlásait, disznóságait, közerkölcs elleni bűneit a magánélet szentségeként szokták aposztrofálni. A ma nekem, holnap neked elv alapján ebben gyakorlati konszenzus van minden párt között, és mint íratlan etikai kódexet, a média is igyekszik betartani. Tán óvatoskodva súrolgatja a határt nagy néha egy-egy bulvárlap.
Persze ez is amolyan nemzeti dolog, mert nem így járnak el a sajtó munkatársai, ha külhoni elnökökről, pártvezérekről, parlamenti képviselőkről van szó. Az ovalis szoba titkaival többet foglalkozott egy átlagos magyar háztartás, mint a gazdasági világválsággal, és most, hogy a közismerten nem-illiberális attitűdű Hillary a legesélyesebb elnökjelölt, a jobboldali újságok ismét meglebegtetik a lezárult botrányt -viccesen ellenkező előjellel- fúj, fúj, Hillary, túl bő a te kötényed sugalmazással. A Kávé által csodált, bukott Berlusconi bunga-bunga partijairól az óvatos médiamunkások úgy emlékeztek meg, hogy az ott jelenlévő "hölgyek", és az őket "vendéglátó" politikus között több generációnyi korkülönbség is természetes volt. Francois Hollande francia köztársasági elnök sorra csalta élettársait, utolsó mopedes légyottjai feletti csámcsogást elmosta a történelem vihara. Az előző elnök, Sárközy sem tudta sokáig titkolni Carla Brunihoz fűződő viszonyát, amit szintén részletesen tálalt a hazai sajtó. Ezekben az ügyekben az a közös, hogy a demokratikus Európában, vagy Amerikában az újságírók nemcsak az olvasók bulváréhségét elégítik ki a sztorikkal, hanem azt a közszolgálati feladatot is ellátják, miszerint a választóknak joguk van tudni, hogy milyen emberekre bízzák rá képviseletüket.
Bill Clinton hajszál híján lemondásra kényszerült -nem a fent említett szexügy miatt- hanem mert egy korábbi nőügyében vizsgálódó nagybíróság előtt, eskü alatt tagadta, hogy viszonya volt az ambíciózus gyakornoklánnyal. Szexbotrányába bukott bele több amerikai elnökjelölt, így 1984-ben Gary Hart demokrata szenátor, aki tagadta, de kiderült, hogy egy modellel csalta rákbeteg feleségét. A 2008-as demokrata elnökaspiráns, John Edwardsból sem lett soha elnök, mert sajtófotósával folytatott viszonyából született gyermekével egyik tanácsadójához küldte a gólyát. Persze az újságírók őt is leleplezték. Az Obama-kormányzat idejében a küszöbön álló CIA-igazgatói állásába került David Petraeusnak titkolt, letagadott kapcsolata életrajzírónőjével, Paula Broadwellel.
Nagy-Britanniában minden idők leghírhedtebb szexbotránya a Profumo-ügy volt, még 1963-ban. A hidegháborús időkben a konzervatív Macmillan-kormány védelmi minisztere egy feltehetően szovjet kémmel együtt ugyanazt a prostituáltat, Christine Keelert látogatták. Lemondatásának és a kormány bukásának fő oka a kezdeti eskű alatti tagadás volt. A bukott hadügyminiszter haláláig, 91éves koráig a londoni East End szegényeit és hajléktalanjait istápolta.
Idehaza az első politika-körüli szex-botrány a "ne mi nyerjük a legtöbbet" story volt. Így utólag nézve kár volt kirobbantani, mert hátha megmaradt volna a "család" ennél az irányelvnél. Aztán divatba jött a titkárnők, által játszott sakk-matt, amikor az egyesszámú feleség (+/-gyerek) helyét elfoglalta a céltudatos, celebkvalitásokkal rendelkező belső munkatárs. Az előző kormánynál Jánosnak, mostaninál Tibornak, Tóninak, Csabának bejött a buli. Utóbbi sem a szállodák és kiküldetések zűrzavarában botlott nagyot, hanem egy vacak időre el nem készült pengekerítésben. A mostani Jánosnál szerencsére kiderült, hogy nem tud jól nyelveket, így biztosan tolmáccsal utazott, és nem titkárnővel. Bencének meg csak a vagyonnyilatkozata mutatta a személye körüli minuszt. A rutinosabbak, például Zoltán, azokat a gyerekeket is magához matekozza, akik rég nem is élnek vele. Tomi külön kategória. A magánélethez való jog még méltányolható is lenne -úgy általában- ha nem kerülne szembe itt-ott az általuk szájkeresztényként vallott erkölccsel, máshol a közpénzzel, máshol a jóizléssel. Ugyanez az enyhe közhányinger érvényes, ha a politikus nyilvánosságnak szánt életvezetési elvei nincsenek szinkronban a gyakorlattal. Terry Black felháborodásában elkezdett valamit kotyogni, de később "rég-tervezetten" Németországba költözött örökbefogadott gyermekeivel. Ungár Klára is kevert a zavaroson.
Pintér Béla napjainkban a művészet eszközével beszél -párdon énekeltet- arról az erkölcstelenségről, amikor egy politikus a hatalom megszerzéséért félrevezeti választóit; saját személye, életvitele tekintetében. A családja iránt nincs semmi pozitív érzelem, az is csak díszlet, hamis cégér. Téves, hogy az a lényeg, hogy a történet mögött konkrét személy létezik-e vagy sem. Az alkotó mondanivalója nem egy személyről szól. Azt jelenséget ostorozza, amikor a "magánélet szentsége" mögé tekintve a politikus és kampánycsapata által takargatott trágyadomb lelepleződik. Mert egy politikusnak nem lehetnek magánpénzügyei, és magánerkölcstelenségei, pláne nem lehetnek magánhazugságai -legalább addig nem- amíg a néptől szerzett hatalmat birtokolja. Ezért hívják politikusnak és nem színésznek. De a mi politikusaink nagy része csak rossz ripacs. És ebbe az ország is belefullad.
