Kisgyermek koromban rémesen hamisan énekeltem, de már akkor is tisztán hallottam
saját hangbotlásaimat. Nem is beszélve másokéról, ami kifejezetten sértette a fülemet.
Azt mondták, ez ritka adottság, hisz ha valakinek jó a hallása,
az rendszerint tisztán is énekel. A hamis hangokat azóta is meghallom, énekelni már
nem is próbálok, de balszerencsémre ez a tulajdonságom a prózai beszédre
vonatkozóan is kialakult.
Fülészeti jellegű kínjaim soha nem látott magasságokba repítettek az O.V. által írott/
felmondott, madridi Katolikus Konferencián elhangzott beszédet olvasva.
A lenyűgöző álszentség már a bevezetőben tetten érhető, amikor szerényen
visszautasítja a szokásos, poziciójának szóló laudációt nem mulasztva el, hogy
legalább egy fricska erejéig alázza Amerikát, de csak szőrmentén, hisz a fő ellenség
ezúttal is a demokratikus Európa, és őt fűti az alig titkolt, soha nem teljesülő revans
vágya amiért az Európai Parlamentben az autokratikus magyar átalakulásokat
szemlélve nem Magyarországot, hanem a magyar kormányt, elsődlegesen annak
liberálisból sejthetően politikai hatalomért konzervatívvá váló miniszterelnökét
ekézték.
Az őrtorony
A szónok kevés történelmi ismerettel dicséri a korai (vad) kapitalizmust, mely
"a kereszténység nélkül nem jöhetett volna létre" (?!) ugyanakkor a gazdasági
világválságot európai méretűvé zsugorítja, és megoldási receptként importálni akarja a “mi” fülkeforradalmi hevületünket, az állandósult lövészárok-ásást (lehetőleg
közmunkásokkal) Szent Erzsébet, Puskás Öcsi és Kubala László mögé bújva.
Politikai, messianisztikus küldetését “őrtorony” szerepkörben képzeli el, beszédéből
kihagyva ezúttal a turul beleiből kibújó koppány népe iránti vonzalmát. Kétségtelen
érdemeit a késői Gorbacsovtól düledező kádári szocializmus megroppantásában
méltán hangsúlyozza, ismét a soha nem volt kommunizmus frazeologiáját használva,
mely egykor arra szolgált, hogy hallgatói a mai magyar baloldalt véletlenül se
keverjék az európai, ilyen jellegű pártokkal. Ez mára megváltozott, az európai
szocialisták és liberálisok a sátán gyermekeivé váltak.
Az már szinte mellékes,
hogy az előadó elegánsan elfelejti – mint rossz gyerek a gyóntatószékben - bevallani,
hogy irányadó konzervatív politikusoknak hasonló a nézete, elég csak Barossot,
Vivian Redinget
említeni a Fidesz mumusai közül, nem is beszélve az e párthoz kapcsolódó szintén
kritikus, “megtévedt” médiáról.
A beszéd későbbi részében Orbán dicsőíti az ellenzéki véleményt lényegében
kiiktató parlamentalizmust, mely lehetővé tette a néha piti pártérdekekkel versus
Orbán érdekekkel megtűzdelt új alkotmány/alaptörvény elfogadását, a sarkalatos
törvényeket, a fékek és ellensúlyok lebontását (alkotmánybíróság, MNB, media-
függetlenség, bírók kényszernyugdíjazása, az adatvédelmi, kisebbségi ombudszmani
hivatalok megszüntetése, hogy csak néhányat említsünk).
A magyar miniszterelnök néha valóban szerény, elhallgatja a kormány gazdasági
alkalmatlanságát, mely keresztényi szemmel is 500.000 éhező gyermekhez, 3 millió
szegénységben élőhöz és több tízezer hazáját elhagyó “kitántorgóhoz” vezetett, nem
beszélve az új rabszolgaságról: a közmunkásokról. Nem véletlen, hogy a hetente-
havonta átalakított alaptörvényből kihagyták a munkához való jogot. Orbán szerint
a keresztény Európa nem engedte volna meg, hogy az emberek eladósodjanak, elfelejtve a bankokon kívül az egyén és az állam felelősségét. Visszasírja azt az időt,
amikor a kölcsönök forgalmát egyházi emberek hagyták jóvá, elfelejtve, vagy nem is
ismerve az Istentől fő értékként ránk hagyott szabad akaratot.
Orbán radikális átszervezést is igér és ehhez viszonyítva bagatell dologként említi a
strukturális átalakítást. Csak nem festik már a fehér lovat ?
Ezen akar a neofita fideszvezér változtatni,
pláne mióta rájöttek, hogy a polgári köröknél is hatásosabban működnek a
plébániakörök és némi állami szubvencióért a vasárnapi szentbeszédekben burkolt,
vagy nagyon is direkt módon a papok helyes politikai irányba is hajlamosak terelgetni
a nyájat.
“A munka, család, hitel, nemzet mint fontos dolgok eloldódtak attól az erkölcsi
alaptól amelyet a kereszténység jelent. Magyarországon az emberek 95%-a
vallja magát valamely felekezethez tartozónak, de csupán 14% jár rendszeresen
templomba” - mondja a vendégkeresztény. Ezen akar a neofita fideszvezér változtatni,
pláne mióta rájöttek, hogy a polgári köröknél is hatásosabban működnek a
plébániakörök és némi állami szubvencióért a vasárnapi szentbeszédekben burkolt,
vagy nagyon is direkt módon a papok helyes politikai irányba is hajlamosak terelgetni
a nyájat.
Aztán jön az Orbán-féle megszokott csúsztatás és az “itt a piros, hol a piros”
technikával az uzsorások bűnös bélyege ott virít a bankárok, szocialisták, a
liberálisok, egyszóval a mai Európa homlokán.
Azt elfelejti megemlíteni, hogy szeretett hazájának évente euro-százmilliárdokba
kerül az unortodox gazdaságpolitika, és az a törekvés, hogy az IMF- Európai
Bizottság a hiteltárgyalások velejárójaként ne rendezhesse észszerűvé a
populista nacionalisták kezében összekeveredett hamiskártyákat. (“ne azt nézzék,
hogy mit mondok, hanem hogy mit teszek- O.V.)
"Mélyen keresztény alapozású"
A beszéd utolsó szakaszában büszkén kérkedik vele, hogy a szerinte is inkább
közömbös honfitársai torkán lenyomta/ták a “mélyen keresztény alapozású
alkotmányt” és ez példa lehet minden diktátor, nemzetmentő előtt.
Némi bájos együgyűség után, melyet ismét az vált ki a szónokból, hogy miként
válhatott a remekmívű alaptörvény (asztalostul, kerényistül, gulyás gergelyestül)
az európai baloldal (súlyos amnézia: a Velencei Bizottság döntéseit, és az európai
konzervatívok hasoló megnyilvánulásait illetően) céltáblájává. Elrejti bibliai jobb és bal orcáját és harcba hív, bevallva/kikottyantva, hogy Ő
ezt a harcot (rapidan csökkenő számú-szerk.) övéivel még élvezi is.
Aki a YouTube-on látta ádámcsutkája ugrálását, nyakkendőjének rángatását, az
ez utóbbiakat legalább is kétségbe vonja, de megérti azt a leplezetlen negatív
érzelemhullámot melyet az Európai Parlamentre zúdít.
Végül az orbánizmus végső sikerének záloga - melyet keresztényi szeretettel kínál a
spanyoloknak - a személyes példaadás: ennek jellemzésére kölcsönzi Szent Pál
korinthusiakhoz írott első levelét:
„Amit most mondunk, azt komolyan kell venni, vagyis olyan politikára és olyan
vezetőkre van szükség, akiknek a kultúrája arra épül, hogy nem irigykedik, nem
kérkedik, nem fuvalkodik fel, nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát,
nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az
igazsággal. Ha ezt nem tudjuk a magunkévá tenni, sosem lesz többségünk az európai
politikában. Ez a legnehezebb a politika világában, de, tisztelt Hölgyeim és Uraim,
nem látok más utat a politikában sem, amely ne a kárhozathoz vagy a bukáshoz
vezetne. Járjunk hát ezen az úton, kedves Testvéreim!”
Akik ott ültek, nem ismerik közelről az előadót, de én azt mondom: Pávatáncos, hagyd
békén a hitemet!